Végy egy papírt és egy ceruzát, tegyél hozzá hitet, bátorságot, önfegyelmet, szeretetet, rendezd össze gondolataidat, az időt ne nézd, és próbáld meg.
Ennyi a recept, így fogunk hozzá például egy rajz elkészítéséhez, egy gyors, vagy lassan érlelt ötlet rögzítéséhez, hogy akár alakalom adtán legyen mit megosztani mindazokkal a kevesekkel, akik szánnak néhány pillantást munkánk végeredményére, hogy vele érzéseket, gondolatokat, sejtelmeket tudjunk sejtrendszerünkbe építeni a korallzátony építés technikájával.
Nem mértem az idejét (mint ahogy Máhr Attila barátunk sem lesi stopperrel, hogy a fogyasztói világ által frusztrált, vagy csak éppen éhes vendége milyen tempóban tudja eltűntetni finom, időigényes művét, nem is beszélve a tányérra került étel kellékeinek életútjáról, fejlődési idejéről, történetéről, stb.), lényegtelen is, hogy meddig, hányszor ültem magam is ez előtt a papírdarab előtt, mennyi minden egyéb mást csinálhattam volna annyi perc, óra és nap alatt, amikor amúgy is egyre csak múlik ez a buta idő és vele mindaz, amit sikerül megragadnia és elsodorni a változás, a feledés irányába. Csak minden újrakezdés, a friss, fehér lap tudja megállítani, térdre, várakozásra kényszeríteni ezt a kellemetlen tényezőt. És ez ünnep, folytonos örömforrás, az élet mindig megosztani való ajándéka minden alkalom, örök gyermekkor, az állandó vízen-járás az élet tényei és tárgyai között, szabály és ráció nélkül, az, hogy újra és újra megpróbálhatjuk a papíron, és a vásznon, az agyagban, fémben, vagy megabitben, bármiben, ami erősíti hitünket és polgárjogunkat e fenti Atlantis végtelen birodalmában.
Kulinyi István
|
