"Ars longa vita brevei" - a művészet "hosszú", azaz hosszú időre szóló, az örökkévalóság számára való, az élet viszont rövid - tartja a mondás.

A művészetnek ez a felfogása a műalkotás maradandóságát hangsúlyozza, a mű fontosságát és jelentőségét a véges emberi éltnél értékesebbnek tartja, a művész munkáját mintegy az élet fölébb helyezi. A mű nem a pillanatnak készül, hanem az öröklétnek. A műalkotás értékét, főleg képzőművészetben, a maradandóság eme képzetének teljes vagy részleges érvényesülése szavatolja, társítva az egyediség és a megismételhetetlen eredetiség fogalmával. Az előadói művészetek esetében persze a helyzet kissé másképpen fest. A zenész, a színész és a többiek törekszenek ugyan a maradandóságra, de az ő teljesítményük múlhatatlansága sokkal kiszolgáltatottabb a pillanatnak és a pillanatot őrző emlékezetnek - vagy a pillanat rögzítésére szolgáló médiumnak, instrumentumnak-, mint a kép, a szobor, a tárgy és épület illetve más anyagban testet öltő alkotás; jóllehet e formában képződő művek pusztulása egyúttal végérvényes megszűnésüket is jelenti, míg például egy zenemű fennmaradásához az is elég, ha megmarad a kotta. De ez már témánkon túlmutat, ne bonyolódjunk bele itt és most!

Mindazonáltal e rövid és ekképpen summás és sarkos eszmefuttatás összegzéseképpen annyit leszögezhetünk, hogy a mű jelenléte és maradandósága, dacolása idővel a műszerűség egyik fontos ismérve és aspektusa.

A szándékosan kissé kiélezett kérdés ezek után az lehet, hogy a konyha művészeinek remekei az étkek, melyekben íz, szín, illat, forma, stb harmóniája összegződik, eszerint tehát műszerű alkotások, hogy, hogy mégis eleve az enyészetnek vannak szánva? Ráadásul készítőik direkt annak örülnek, ha alkotásaikat a lelkes műértők, a kedves vendégek, a szakácsművészet rajongói és hívei - ki nem az?! - jóleső érzéssel, atavisztikus ösztönök által vezérelve és zsigeri reflexeknek engedelmeskedve elpusztítják, megeszik, nem is említve eme élvezeti pusztítás végső stádiumát.

A kérdésre adható rövid válasz az, hogy az élet az étkek pusztítása, vagyis evés nélkül lehetetlen. Ám ez a válasz nem oldja meg a szakácsművészet paradoxonát, ahol az esztétikumnak minden érzékszervünkre kiható jelentősége van, noha fast food-n is tengődhetünk, de az élet úgy mintha semmit sem érne. Bár így van ez a művészettel is; lehet élni nélküle, de az egész - mármint az élet - úgy semmit sem ér.

Az immár hagyománnyá nemesedő Művészkonyha, mintha éppen erről szólna: mintha a művészet apollói, teremtő és öröklétre kacsintó aspektusát kívánná kibékíteni az élet dionüszoszi, pusztításból táplálkozó oldalával, hiszen a kettő összetartozik. A szépséget érteni és élvezni maradandóban és mulandóban éppen azért nélkülözhetetlen, bár felesleges, mert az élet rövid. Ragadjuk meg hát a pillanatot! "Carpe diem!"

2002. március 11.

Szalai András