Ez afölvétel 1973 őszén készült rólam, majd harminc esztendeje. Az ifjú "akcióművész" jelenik itt meg, az ide nekem az oroszlánt is hevületével. A "mű" felmutat akkortájt ugyancsak divatozó konceptuális elemeket is. Amint azonban egykori önmagam - a fiatalember - finoman ironikus mosolyát nézem - melyhez hasonlóan titokzatos csak a legnevezetesebb reneszánsz portrékon csillanik meg - nem szabadulhatok az emléktől, hogy ez bizony egyszersmindt paródia is, fricska a kor magukat véresen komolyan vevő művészeinek, akiknek legnagyobb részét - és ez így van helyesen - elsodorta az idő, amint ezt rendszerint tenni szokta.

A kép egy, a szerző életében jelentős mozzanatot rögzít, azaz dokumentumkép is egyben: ekkor költöztünk el a szülői lakásból, ha szabad a szülői ház analógiájára ezt az egyelőre még recsegő-ropogó összetételt idefűznöm. A karcos ebédlőszék, amelyben pózolok, néhány nap múlva eladatott, hely hiányában, a hozzá tartozó karmoslábú nagy- és kistálalóval, a teltkeblű kariatidákkal ékített vitrinnel, s a pingpongozásra is alkalmas kihúzható ebédlő asztallal egyetemben. Valami széthullott, ami úgy soha nem lesz együtt többé. Még ma is álmodom arról, hogy sokan ülünk együtt a bordó bársonnyal bevont kiömlő kakaók, borok és zószok által szalonnásított székeken, mint egykoron.

Fábry Sándor

Fotó: Szirányi István